Majd másról is mesélek, de eléggé el vagyok havazva. Nem működik semmi, nincs se telefonom, se kártyám, se netem, nincsen apám sem anyám, sem Istenem se hazám...

Ez most ilyenre sikerült. Süssétek meg, és jóé(j)tvágyat. EET SMAKELIJK

Annyira hiányzik egy csomó ember. Este amikor elalszom vagy nem tudok gondolkodni, vagy aggódom, de a legváratlanabb pillanatokban megkongatja az üresség belülről a szívemet.

Qui dit fatigue dit réveille encore surd de la veille. (once you go belgian, you never go back…)

Indulás előtt pár nappal: Nincs vírusirtó a gépen, nincs bőrönd, nincs biztos lakhely Hágában, tehát nincs repjegy.

Indulás előtt két estével: Kék halál a gépen, kicsi bőrönd, repjegy, lakhely elintézve.

Indulás előtt egy nappal: Reggeli sírógörcs, Nagyi kezébe veszi az irányítást, nekiindulunk, bőröndöt veszünk, kihívjuk a számítógép szerelőt.

Indulás előtt egy estével: Barátok, barátnők átjönnek elköszönni, segíteni, holnap jön a szerelő.

Indulás előtt 12 órával: Éjjelnappaliban pezsgőt veszünk. Hazatáncolunk.

Reggel 9kor, szerelő érkezésének időpontjában: Nagyban húzzuk a lóbőrt. Telefon csörög, alszunk tovább.

Reggel fél tízkor: Pánik, hogy hol a szerelő, pánik, hogy miért nem keltem fel korábban, eszeveszett hajsza, hogy minden kész legyen. Pánik és észvesztés, mert a német lány lemondja a bérletet, így ketten másfélszer annyit fizetünk a lakásért. Jenőbácsi felhívása Laura révén, Jenőbácsi megmenti az életem.

Indulás: Judit kivisz a reptérre. Nincs izgalom, nincs semmi.

Eindhoven: Hollandia. Két órás vonatút Hágába. Megszállás a franciáknál, akik nem akarnak franciául beszélni. Idegesítő lányokkal alvás. Olyan történetek, amiket nem értek, miért osztanak meg velem.

Másnap: regisztráció. Mindenkivel találkozunk. Mindenki aranyos, kedves, jófej és nyitott.

Délután: Harminc és tizenkét kilós bőröndök fél órán át való huzavonája a városon keresztül. Kezünk leszakadt, hónaljunk megizzadt. Meghaltunk, és beköltöztünk egy olyan lakásba, amiben se bútor, se semmi. Nincs melegvíz. A többiek kocsmázni és bulizni hívnak. Elmegyünk. Sosem üres a poharam de egy fillért se vettem elő. Karaoke pub. Oasis, Wonderwall… Hajnal, G- szobája. Kicsi, de sok jó ember elfér. A konyhapult alatt alszom hálózsákban, valami random gyerek mellett, akiről reggel kiderül, hogy ketaminozott. Két napja nem fürödtem, nem cseréltem ruhát. Lehet, hogy ezt nem így kellene.

Harmadnap: Tengerparti borozgatás a magyar gyerekkel. Jó. Pizza. Még jobb. Bekukkantunk a lakására, mindenki egész nap ül, kokalevelet rág és füvezik. Mindenféle tudatmódosító szerrel kínálnak ingyen. Nem bízom bennük. Nem bízom abban, hogy elvégzik az egyetemet. Felhív a német, akit még Amerikában ismertem meg. Elmegyek vele, a kollégiumába, ahol most partit tartanak. Előtte meghív vacsizni egy flancos tapas bárba. Bor, mámor, Scheveningen. Kb az első perctől kezdve életre szóló barátságot kötöttünk. Mindketten vérbeli hedonisták vagyunk egy csipetnyi ésszel és humorral fűszerezve. Viszont a csávesz háromszor annyit beszél, mint én. EZ hogyan lehetséges??? Komolyan nem hagyott szóhoz jutni.

Megkérdezte, hogy mit tehet értem, én mondtam, hogy férjet keresek, magas, szőke, kékszeműt. Mondta, hogy beja asszonyért (lakótárs) cserébe szerez valakit, de az összes haverja füstös. Ca ira j’ai dit. I’ll manage.

A koliszoba kereken kb hét négyzetméter, de négymillió hatszáznyolcmilliárd ember volt benn. Mindenki magas, szép. Pici vagyok. Mondjuk a némethez képest is. Az erkély hatalmas, mert tulajdonképpen egy nagy terasz köti össze a szobákat. Akkora DJpult és bárpult van, amit nemhogy egy magyar kolis nem engedhet meg magának, de Szlovákia éves jövedelméből sem tellene rá . És ez a „kevésbé minőségi” csóró hágai iskola… Aha, kösz. Nyugat a képedbe. Mindez kb egy háromszáz fős kolinak. Én voltam az új csaj, akit senki nem ismert, ez egy kicsit megolajozta az ismerkedést. Végül az ingyen bortól (minőség!!! Nem kannás, nem is tablettás, nem szőlőlé vodkával. Bor.) megbátorodva odasomfordáltam (leginkább odanoszogatott két bolgár csaj) egy hollandhoz azzal a dumával, hogy dekár, a holland srácok nem táncolnak… (magyar tapasztalatok alapján levonva a következtetést) Egyetemes, orbitális bukta volt. A fiúcska megszólalt, hogy hát, a hollandok nevében nem tud nyilatkozni, de ő norvég, és a norvégok tényleg csak sörrel a kezükben toporognak. HOPPÁ. HESTKUK! :D ( remélem a Kivi olvassa a blogom, és büszkén kihúzza magát, hogy megjegyeztem azt az egy szót, amit tanított). Erre elővettem hatalmas norvég tudásomat, és levettem a lábáról a gyereket (nem, sajnos nem kezdett el táncolni). Kb csak annyira zsongott be, mintha aranyat tüsszentettem volna neki. („ You are actually the only person who can pronounce this good! OMGOMGOMG”) Amúgy szakács, tehát biztosan nem fogok vele kezdeni, mert nem akarok hízódisznó lenni. De azért letarháltam egy kis zsacskós dohánnyal (norvég cucc, jóó…) És jót beszélgettem. Ja, a legviccesebb az volt, amikor a német odajött, és hátbaveregette Ivánt (norvég), hogy: Haha, Flora, I see, eventually you did find a blond man. Szerencsémre Iván csak nevetett, és legmegnyerőbb mosolyát villantgatta (vagy csak nyomta a száját a zacskós dohány?).

Oh, a legrosszabb viszont az, hogy annyira hiányzik S. Átküldte az amerikai beszélgetéseinket (amiket régen e-maileztünk, chateltünk) és rájöttem, hogy mekkora hülyék voltunk. Meg kellett volna szökni 18 évesen, zenélni, szeretni egymást, utazni, világot látni, beszélni mindenkivel mindenről, és leszarni az egész felnőtt leszek, orvos/politikus leszek dolgot. És amúgy is, mi ez, hogy orvos lesz? Én mondtam neki, hogy legyen az. Én írtam azt a levelet, amiben kifejtem, miért akarok orvos lenni… Folyamatosan hívogat. Küldözgeti a zenéket („you are my inspiration” – hány embernek mondod még ezt?) Kezdődik az egyetem, nincs arra időm, hogy azon rágódjak, mi van. Amúgy még a nyomorék belgán sem tettem túl magam. Egyszer lesz még olyan, egyszer majd megöregszünk, és akkor lesz időnk arra, hogy együtt legyünk bármilyen felsőbb hatalom beleszólása nélkül (száz év magány…) Ha meg nem, akkor örök plátói románc.

Egyszer amúgy lehet, hogy lesz időm arra, hogy leüljek és belegondoljak egy csomó dologba, amit eddig nem tettem meg.

Tehát, parti után hazakísért Iván ( wanted to get lucky, ha?) akit le kellett koppintanom azzal a dumával, hogy nincs ágyunk, és tényleg! Én is a padlón aludtam (harmadszorra is) úgy megfáztam, és fájt a hátam, hogy azt gondoltam, valami szibériai lágerben vagyok. Reggel felhívtam beja asszonyt, hogy hol van és mikor jön. Kb fél óra múlva belibbent az ajtón. Ledobta a kabátját. EGY SZÁL BUGYIBAN VOLT. Mi az áldás? Kiderült, hogy az angol srácnál aludt, akinek a szülei reggel becsengettek, hogy: Fiacskám, egy nappal hamarabb jöttünk! Beja pedig beült a fürdőbe, és ott kuksolt, amíg el nem mentek. Azaz, hogy mégse. Mert apuka…

Angolapa: Fiam, miért van zárva a fürdőd? Csak nem valami csinos kis pipit rejtegetsz odabenn? Hahaha. – Greg elvörösödik, és motyogva bevallja:

Greg: Hát… őőő izéééé

Bejaasszony: JÓNAPOT SZÜLŐK – üvölti a fürdőszoba mélyéről. Egy szál semmiben.

Én: congratz.

Szóval valakinek nagyobb problémái is vannak, mint az, hogy nincs internetünk, holland telefonunk, bankszámlánk, meleg vizünk, bútorunk, vagy egyáltalán úgy igazán semmink. A templom egerét is megirigyelhetem, mert az legalább nem a Lakkwartier-ben lakik a lengyel és marokkói bevándorlók között.

Végül elmentünk az Ikeába bútort venni. Öhm. Khm. Mindenből a legolcsóbbat vettem. Ha egy kicsit nagy, akkor nagy, ha csúnya a színe, akkor majd átfestem, ha kék, akkor piros, ha pici, akkor majd élek vele valahogyan. DRÁGA MINDEN (mármint annyira nem, csak ugyebár mindenre kell költeni az elején). De megtartottuk a csészét meg a papírpoharat, amikkel kiittuk a svéd multikat a vagyonukból. Éljen a csóróság. Feladtuk a cuccainkat a házhozszállítónál, de egy matracot hazacipeltem (200*180cm), mert úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó még egy napot a földön tölteni. Kihívtuk a szerelőt, hiszen még mindig nem volt meleg víz, valamint a hűtőben olyan kásás-savós-sárga-darabos lett a tej, hogy a legádázabb ellenségemnek nem engedném, hogy ránézzen a palackra. Szerelőbácsiról lerítt (a telefonon keresztül), hogy nem beszél angolul. De sebaj, mert cuki akcentusa volt. Gondoltuk, hogy majd megérkezik egy ötvenes bajszos egyén, kis ládikóval, és megbütyköli a gépeinket. HÁT NEM. Egy szál semmibe voltam (pizsibe akartam átöltözni), amikor kopogtat. Magamra kaptam az első ruhát, amit találtam, és ajtót nyitok (csábos neglizsében!). MR. Szexi Szerelő állt az ajtóban, nem volt több 25 évesnél, és a bejával majdnem beestünk a bojler alá. Ő meg teljesen elpirult, mert nem két angol(magyar) egyetemista lánykára számított, hanem valami lengyel menekült katolikusokra. Elnézést kért a rossz angoljáért, majd nyitogatta, kattogtatta, kapcsolgatta, fúrta, faragta, szerelte, ragasztotta, hegesztette, ütögette, paskolgatta, simogatta a vízmelegítőnket, és voilá, megjavult. A hűtőről kiderült, hogy csak szimplán nincs bedugva… ööö hehe. Ahogy kilépett az ajtón összeröhögtünk, hogy ez az egész szituáció teljesen olyan, mint egy rossz pornó…

 Filmet néztünk, és avokádót ettünk.

Másnap áthívtuk a fiúkat, akiket ismertünk (egy kicsit összecsodálkoztak egymáson, de hát shit happens. Il faut aimer!!! ) hogy összetegyék a bútorokat, amiket házhoz szállítottak. Vettünk nekik cserébe sört. Nagyjából három óra múlva voltak bútoraink. EL NEM TUDJÁTOK KÉPZELNI AZT AZ ÉRZÉST. De megint nem volt melegvíz. (Lehet, hogy Mr. Szexi Szerelő máshoz ért jobban?)  Pedig Greg dicked around with the boiler… ( a saját szavai, ne aggódjatok, én nem így beszélek) Utólag amúgy kiderült, hogy meg is javította. De hiába, nem fűt fel harminc-ötven liter vizet egy fél perc alatt. Nem volt mit tenni, átmentünk Greghez zuhanyozni, hajat mosni – plusz bea melegítős sapiját használni, ruhákat kimosni, filmet nézni és vacsorázni. Egy kicsit volt csak fura egy szál pizsiben fel alá flangálni egy vadidegen (négy napja ismert) angol srác lakásán.